A Korai Évek

A legkorábbi emlékem, hogy meg vagyok rémülve, mert a fejem bent szorult a nagybátyámnál Tokajban a kerítés lécei között, és nem tudtam visszahúzni. Anyám elmondása szerint ki kellet vágni a lécet, hogy kiszabadítsanak. Talán két és fél éves lehettem.

Emlékeim szerint sok helyen laktam életem első 6 évében. Emlékszem, hogy a Dienes házban voltam Debrecenben, bátyám, Kálmán egy gödröt ásott a kertben, abban játszottunk Ágával. Emlékszem apámra, amint a Tarzan fordítását felolvasta a családnak. Ez úgy 1922 körül lehetett, amikor a háború utáni infláció és válság miatt nem volt mit csinálnia. Emlékszem, hogy anyai nagymamámmal játszottam Turán. Egyszer leestem egy magas létráról a festés alatt lévő egyik szobában. Akkor történt, amikor senki sem volt ott, és rossz módon próbáltam lejönni róla. Azt mondták, hogy kisebb agyrázkódást kaptam.

Tisztán emlékszem, hogy nagyapámnak felolvastam az újságot Turán, amikor úgy négy éves lehettem. (A nővérem Aranka tanított olvasni.) Ez magyarul sokkal könnyebb, mint angolul, mert a nyelv majdnem teljesen fonetikus, és a szavak megértése nélkül is ki lehet mondani azokat. A turai emlékeim nagyon kellemesek és melegek, a debreceniek vegyesek. A Dienes nagymama, nem volt nagyon kedves. Ő Ágát imádta, így – gondolom – Ága emlékei mások lehetnek.

Az általános iskolát a híres debreceni kollégiumban kezdtem. Csak arra emlékszem, hogy unatkoztam, mivel már tudtam olvasni. 1925-ben Budapestre költöztünk, Óbudára, a 4 emeletre (lift nélkül), és iskolába egy nagy hegyre jártam az épület mögött. Elég hosszú séta volt az iskoláig egy elhagyatott utcán, amitől valamiért féltem, ez határozottan rossz emlékem. Hamarosan egy nagy lakásba költöztünk a Szent János térre a Vár lábánál, és a Krisztina térre jártam általános iskolába. Ebből az iskolából nincsenek külön emlékeim azon kívül, hogy kiváló eredményeim voltak.

Ez alatt az idő alatt nem nagyon volt velem egyidős társam, eléggé egyedül voltam. Ága családjával jártunk össze és esetenként Gee és Zed családjával is találkoztunk. Herédy Lacival is játszottam, de ő sokkal fiatalabb volt (majdnem 4 évvel) egy közeli barátsághoz. Saját családom és a szélesebb családom is nagyon meleg és gondoskodó volt, de sok időt töltöttem egyedül.

1927-ben családi tragédia történt, amikor Kálmán bátyám 19 évesen szívbetegségben meghalt. Gyermekként reumatikus láza volt, és épp túlesett a tífuszon, amikor a szíve feladta. Ő sokkal idősebb volt mint én és nem nagyon ismertem, de éreztem a családban a mély szomorúságot. Anyám, akit nagyon szerettem és mélyen kötödtem hozzá abban az időben, borzasztóan szenvedett. Apám meglehetősen tartózkodó személyiség volt és én abban az időben nem nagyon reagáltam az ő kedélyállapotára.

1928 őszén a Verbőczy gimnáziumban kezdtem az iskolát, ami pont a mi lakásunk mellett volt. Nem voltam különösen kedves 10 éves gyerek. Túlzottan aktív voltam, gyakran unatkoztam az iskolában, de kitűnő tanuló lettem és gyakran keveredtem verekedésekbe.

A következő 3 év a családnak prosperitást hozott. Bérletünk volt az Operába, így számos előadást láttam. Partikat adtunk Arankának, Olaszországban és Ausztriában nyaraltunk. Arra az 1928-as nyárra máig élénken emlékszem, amit Abbáziában (Fiume mellett) töltöttünk Geevel és Zeddel (valamint Pállal és Sárival). Sok idő töltöttünk úszással és hegymászással. Én voltam a legfiatalabb, de nagyon jól kijöttünk egymással, bár Budapesten nem sokszor találkoztunk. Így kezdődött egy hosszú barátság. Az Abbáziába való utazás más módon is emlékezetes maradt. Ahogy hegyeken átjutottunk, életemben először láttam a tengert. Felvidító élmény volt, amit sosem felejtek el. Ezután nem láttam a tengert egészen 1936-ig, amikor átkeltem az Atlanti óceánon az USÁ-ba.

1929 őszén egy titokzatos és azonosítatlan betegségem volt. Nyomorultul éreztem magam, nem akartam iskolába menni, és az osztályzataim mentek lefelé. A szüleim még egy szanatóriumot is megpróbáltak velem, és ez váratlanul sajátságos módon segített. Ez a szanatórium tele volt így vagy úgy retardált fiúkkal. Nem engedték, hogy haza telefonáljak, így aztán egy pár nap múlva lesétáltam a hegyről, felszálltam egy villamosra és haza mentem. Bejelentettem, hogy készen vagyok az iskolába visszamenni. Az 1930-as évre az osztályzataim újra mind a legjobbak voltak. Sokat komolyodtam és kevesebb verekedésbe keveredtem. Lehet , hogy mindez némileg a pubertás következménye volt. Zalai Bélát akarom itt említeni – a család egyik közeli barátjának fiát –, aki egy ideig segített, hogy ráálljak az iskolai rutinra. Nagyon jó volt abban is, hogy sok mindenről lehetett beszélgetni vele, mint egy báttyal. Évekkel később ő nagyon instabil lett és végül eltűnt az ismeretségi körünkből. Szeretettel emlékszem rá.

Ebben az időben a Jobbágy család fiával kerültem jó barátságba. Az apja mérnök volt és úgy hiszem, apámmal együtt jártak a Műszaki egyetemre. Emlékszem, első találkozásunkkor nagyon szégyenlős voltam, de Jancsi – aki két évvel fiatalabb volt nálam – és két nővére azonnal elfogadtak. Jancsival nagyon szoros barátság alakult ki, sok időt töltöttünk egymás otthonaiban és az ő hétvégi házukban Óbudán. Ez a kapcsolat, életem első barátsága egy korombeli fiúval, számomra mélyen megrázó módon végződött. Amikor mi 1933 tavaszán visszajöttünk Oroszországból (a Szovjetunióból), a Jobbágy család nem akart kapcsolatot velünk. Ez érthető lehetett magyarországi politikai szituációból, de szükségtelen és gyáva dolog volt. Jancsit ezután sosem láttam! Természetesen nem realizáltam, hogy a válság alatti 8 hónapos moszkvai tartózkodásunk miatt a kommunizmussal erősen fertőzöttnek tartottak minket.

A gazdasági problémák 1931 körül kezdődtek. Apám a megtakarításait egy autóbuszos vállalkozásba fektette, amely elbukott, ahogy a válság jött. A saját munkája, szerződések hidakra és utakra, mérnöki speciális tudásának értéke lenullázódott. Sok adóssága volt és hirtelen szegények lettünk. A szőnyegek és a zongora eltűnt, olcsóbb lakásba költöztünk, ahol az egyik szobát még ki is kellett adnunk. Mégis ez nem volt számomra nagy probléma, talán mert nem igazán értettem, mi is történik. Az új lakásunk közel volt Gee és Zedékhez és Ágáékhoz, és jó sok időt töltöttünk együtt. A korcsolyapálya a szomszédban volt, és télen ez volt a rendszeres társasági találkahely.

Manet édesanyja eljött Budapestre, hogy valamit megmentsen a szülei vagyonából. Sokat hallottam Lajosról és családjáról. Marcsa vett egy pár dolgot tőlünk, mint például anyám gyémánt fülbevalóját, hogy kisegítsenek minket.

Zed 1931 végén vagy 32 elején ment Angliába. A magyar gimnázium nem neki való volt és Pál nagyon szerette volna, hogy csatlakozzon hozzájuk Londonban. Egy nagyon modern iskolába íratták be, ami láthatóan megfelelt neki. Gyakran leveleztünk egymással.

1932 augusztusában Oroszországba (a Szovjetunióba) költöztünk. Apám egy (rubelben) jól fizetett állást vállalt tanácsadó mérnökként. Több napot töltöttünk Bécsben, ahol az utazás részleteit dolgozták ki, mivel abban az időben Magyarországnak nem voltak diplomáciai kapcsolatai a Szovjetunióval. Bécsben nagyon elegánsan éltünk a Bristol szállodában. Mindig is szerettem utazni, és nagyon élveztem a hosszú vonat utat Varsón keresztül Moszkváig.

Néhány nap után Moszkvából Voronyezsbe küldtek minket. Máig sem értem miért. Ez katasztrófa volt. A szálloda pocsék volt, éjszaka patkányok rohangáltak. Nem tudom, az apám mennyire volt erőszakos, de a következő nap ismét Moszkvában voltunk. Egy nagy szállodában helyeztek el minket két szobában, nem messze a Vörös tértől (azt hiszem Metropolnak hívták, ma már nincs ott) . Szereztünk főzőlapokat és megindult a háztartás. Ígértek nekünk lakást, feltételezem, olyat, mint amiben Laciék laktak, de semmi sem történt. Sokkal később felajánlottak egy vidéki elhelyezést egy külvárosi vonal mentén, de mi ezt elutasítottuk. Így aztán egész télen ebben a hotelben laktunk, egészen 1933 tavaszáig, amikor visszamentünk Magyarországra.

Volt egy emberünk, aki az élelmiszert vette nekünk egy speciális üzletben, amire mi mint külföldi szakemberek jogosultak voltunk. Ahogy emlékszem, a fizetsége élelmiszer volt, amit egyébként nem kapott volna. Gyorsan megtanultam némi alapvető orosz szavakat, így tudtam vele kommunikálni. Én voltam az egyedüli a családban, aki valamennyire beszélt oroszul, így az egyszerű kommunikáció rám hárult. Szeptemberben beírattak abba a német nyelvű iskolába, ahová az unokatestvéreim jártak. Egész sokat voltam velük, mivel néhány naponta fel kellett mennem hozzájuk a postánkért. Jobbnak láttuk ezt így, mintha a szállodába kértük volna a postánkat. Egész jól használtam a tömegközlekedést.

Az iskola nem volt könnyű, mivel csak kicsit tudtam németül. A tudomány és matematika könnyűek voltak mivel tulajdonképpen előrébb jártam, de a többivel megharcoltam. Volt néhány gyakorlatuk, ami nagyon idegen volt számomra. Például a matek tanár (Mrs. Braun, egy magyar) elmagyarázta számomra, hogy nem adhatja nekem a legjobb osztályzatot, mert nem segítek a többieknek. Az iskola két fél napos volt, én a délutániba jártam.

Volt egy családi feladatom is. Anyám egy német fogorvoshoz járt eléggé messze a szállodától. Nem realizáltam, hogy anyám milyen keveset tud németül, de neki szüksége volt kevéske német tudásomra. Ezen felül anyám nem tudta, vagy nem akarta megtanulni a közlekedést, és én kísértem őt oda-vissza reggel. Apám rájött, hogy számomra ez egy kicsit túl sok és kezdett segíteni a házi feladataimban. Ez nagy segítség volt. Így kínlódtuk át a sivár moszkvai telet. Anyám és nővérem nyilvánvalóan boldogtalanok voltak. Ahogy emlékszem, Laci nagybátyám nagyon szimpatikus volt, mert egyáltalán nem imádta Oroszországot (a Szovjetuniót), de a felesége egész őszintén megmondta nekünk, hogy mit tegyenek a nők – legyen egy állásuk, tanuljanak oroszul, kell hogy legyen valami, amit csinálhatnak. Persze ez nem működött.

Egy magyar-orosz zsidó volt a kapcsolatunk a szállodában. Ez a férfi, aki valamivel fiatalabb volt apámnál, 1918 után Oroszországban (a Szovjetunióban) maradt, s láthatóan valamiféle felelős beosztásban volt, aminek következtében utazgathatott Leningrád és Moszkva között. Bárhogy is volt, ez az ember rendszeresen megjelent egy kis magyar beszélgetésre. Ő segítette apámat dokumentumok fordításában. Egész kellemes embernek tűnt, de biztos vagyok benne, hogy ő volt kijelölve a mi megfigyelésünkre.

Ahogy később megtudtam, apám is elég csalódott volt. A irodájában nem kapott igazi munkát (1932 vége 1933 eleje volt az idegenek meggyanúsításának kezdete). Az intézetben sosem hallottam egyetlen nyilvános kijelentést sem, de bizonyára mindenki tudott az érzéseinkről , és biztos vagyok benne, hogy a barátunk jelentett. A krízis azzal jött, hogy a magyar útleveleinket meg kellett újítani, emlékeim szerint 1933 június előtt. Nem tudom, hogy az ausztriai konzulátus volt-e ahol elmagyarázták, hogy az útleveleinket el kell küldjük Budapestre, és ha a magyar hatóságok nem újítják meg, akkor biztosan Oroszországban (a Szovjetunióban) ragadunk. Laci családja már ebben a helyzetben volt, nem volt érvényes külföldi útlevelük és nem hagyhatták el az országot. Így mi elutaztunk, és április 1. körül Budapesten voltunk. Az egész dologból apám pénzügyileg azt hozta ki, hogy a család még 8 hónapig meg tudott élni, kapott lelépési összeget, 100 dollárt, ami 1933-ban meglehetősen szép pénz volt, de az egészet nem lehetett sikernek nevezni.

Számomra az egész nem volt olyan sivár, mint ahogy a fentiekből kitűnik. Gyakran jártunk az operában és több balettet is láttunk. Arankával járkáltunk a városban, élveztük a Kreml csodálatos építészetét és a környező remek parkokat. Mint külföldiek, bemehettünk Lenin mauzóleumába – a szolgálatos katonák nem tudták, hol van Magyarország.

A fenti kép anyámról túl nyers. Nagyon szerettem őt, apámat pedig nem ismertem igazán egészen az orosz élményig. Addig igazán mama kis fia voltam, de hirtelen szükségem volt olyan segítségre, amit ő nem tudott megadni nekem. Anyám nagyon szerető személyiség volt, akit teljesen elfoglalt a családja, amellett elég félénk volt és aggódó. Utazásaink alatt a legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudott megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem. (Gee anti tehetségnek jelölhetné). Sok esetben ez komoly hátrányt jelentett, ami extra teher volt a többieknek. A nővérem jobb volt, de ő is félénk volt. Nem hiszem, hogy azt a kíséretet és segítséget tudta volna adni, amit én.

Magyarországra visszaérkezve nem volt könnyű dolgunk. Minden bútorunk és tulajdonunk Turán volt, így néhány napi budapesti tartózkodás után ott telepedtünk le. Elmentünk az iskolába, ahol azt mondták, hogy az 1932-33 iskolaévből levizsgázhatok és így időveszteség nélkül folytathatom. Igazában Turán nem volt mit csinálni. Nagyapa nagyon kedves volt; egy bankban dolgozott (nyolcvanas évei közepén!) és nehezen alkalmazkodott egy 15 éves aktív unokához. Végül csináltam magamnak egyfajta időmegosztást a tanulás és a sétálás között. Az egyik nap egészen Gödöllőig mentem és vissza. De nyilvánvalóan, a nagyapám ellenére is, idegenek voltunk ebben a nagy faluban. Apám a városban maradt és csak hét végeken volt velünk. Nyilvánvalóan a karrierjét próbálta újraépíteni.

A nyár vége felé költöztünk vissza Budapestre. Loncy nővére és férje (Beckóyék) a szülők házában laktak a Csörsz utcában. A telken volt egy kis faház és Barnus segített nekünk, hogy ott lakhassunk. Rövid ideig az unokatestvéreméknél (Herédyék) aludtam a közelben éjszakánként, de nappal a kis házban voltam. Herédyéknél bajba kerültem, mert a helyi tizenévesek vezére lettem és némi problémát okoztam. Megkértek, hogy többé ne aludjak ott, így aztán a kis házban éltem a családdal, amíg egy jobb lakásba nem költöztünk. Szeptemberben visszamentem az iskolába. Beckóy rendes volt velem, volt egy Bugattija és azzal vitt iskolába munkába nemet.

Ezidő tájt Bostonból Cica jött Budapestre egy nagy európai körút részeként, miután a Barnardon végzett. Nagyon megszerettük őt. Nagyon jól beszélt magyarul, de a helyi szóhasználatban és a szlengben segítségre szorult. Gee és én örültünk ha segíthettünk. Sokat írhatnék Cica budapesti tartózkodásáról, a fakszniairól és arról, hogy milyen rosszul választotta meg az udvarlóit. Emlékszem, színházba mentünk vele és meglepődtem, hogy a párbeszédek megértésében segítségre szorult. Egész addig, amíg nem küszködtem az angollal, nem realizáltam, milyen nehéz a színház. Egészében nagyon kedves emlékeim vannak ezekről az időkről, amit együtt töltöttünk, és feltételezem, hogy neki is hasonló emlékei lehettek, mivel néhány évvel később fontos szerepet játszott az USÁ-ba jutásomban.

1933 vége felé egy szép lakásba költöztünk, a Böszörményi út 44-be, ami családi tanyává vált minden velejárójával. Elkezdtem néhány jó barátot szerezni, különösképp Garzó Zoltánnal lettem jóba. 1933-34-ben nyugodt tizenéves életet éltem sok korcsolyázással, sízéssel télen, és vakációzással a Balatonnál nyáron. Könnyű idők voltak az iskolában is. A matek és fizika nagyon könnyen ment és némi korrepetálást is csináltam (Zolinak fizetség nélkül). Nagy beszélgetésekre emlékszem irodalomról, politikáról (a náci fenyegetésről), karrier lehetőségekről.

1935-ben apám elintézte számomra, hogy a nyarat egy családnál tölthessem Innsbruckban Ausztriában, hogy német tudásomat fejlesszem. A korrepetálásaimból volt némi megtakarításom, így első egyéni utamat nagy gondossággal tervezgettem. Odafelé sikerült egy kerülőt tennem Bad Ischlbe és megálltam Salzburgban is, mielőtt Innsbruckba értem. A családban két lány volt, az idősebb, Heidi (a vezetéknevet rég elfelejtettem) lett életem első komoly szerelme. Nagyon kellemes idő töltöttünk egymással, kerékpároztunk, hegyet másztunk, úsztunk, táncoltunk, a szex része később jött a nyáron, mert eléggé esetlenül csábítgattuk egymást. Valóban szerelmes voltam Heidibe, amíg együtt voltunk, de a kapcsolat elég gyorsan elhalt, amint hazaértem. Hazafelé meglátogattam a Bodensee-t és egy éjszakát Münchenben töltöttem, ahol először szembesültem azzal, hogy egy fiatalember szólít meg. Később tudtam meg, hogy a 30-as években München híres volt a melegekről, csodálkozom, hogy a családom nem figyelmeztetett előre. Azért sértetlenül megúsztam. Hazafelé Linztől a Duna gőzössel jöttem Budapestre; csupán a családom telefonhívására elég pénzzel érkeztem, meglehetősen éhesen, mivel már 24 órája nem ettem, mert elfogyott a pénzem. Nagyon szép nyár volt, sokáig nem ismétlődött meg.

A viharos 1935-36-os éveket már leírtam 1936 – Távozás Magyarországról címmel. Most csak annyit tennék hozzá, hogy a családot és barátokat, köztük Geet, Ágát, G. Zolit nem volt könnyű otthagyni. Tele voltam vágyakkal nagy kalandokra, és számomra valószínűleg könnyebb volt, mint a család számára.

1936 – Távozás Magyarországról

1936 tavaszán erősen javasolták (sőt, kierőszakolták) hogy hagyjam el a gimnáziumot. Események hosszú sora vezetett ehhez a tulajdonképpeni kicsapáshoz. Mindig is őszinte személyiség voltam, élveztem a érveléseket, vitákat. Ezenkívül az egyik legélesebb eszű tanuló voltam. A németországi hitlerizmust utálatos dolognak tartottam és ezt gondolkodás nélkül ki is mondtam. Sokakban nem tudatosult a fasizmus lassú beszűrődése Magyarországra. Ez és a családi hátterem az 1935-ös évben egyre több bajt okozott nekem. A családi háttér alatt a következőt értem. Ismert volt, hogy kommunista Laci nagybátyám Moszkvában él száműzetésben. Ezen felül mi 6 hónapot töltöttünk Moszkvában 1932-33-ban, a válság csúcsán. Annak ellenére, hogy teljesen kiábrándultan jöttünk vissza, az az egyszerű tény, hogy Moszkvában voltunk, igazi fekete folt volt a 30-as évek közepén.

Most jön az igazi véletlen egybeesés. Az 1934-35-ös tanévben új hittan (kálvinista, vagyis református) tanárt kaptunk, Sipos nevűt. Meg kell jegyeznem, hogy a hittan tanulás és a vasárnapi istentisztelet látogatása kötelező volt Magyarországon. (Ez egy külön témát érdemelne.) Sipos elég rendszeresen kezdett piszkálni a vallási tanulmányok iránt való érdektelenségem, a szülői engedéllyel elhagyott vasárnapi istentiszteletek miatt, rosszindulatú megjegyzéseket tett feltételezett hazafiatlanságomra – mivel olyan sok rokonom él száműzetésben. Sipos tudott Pálról Angliában, Lajosról és Barnusról az USA-ban, és ezen felül a moszkvai kapcsolatról is. Csak később, 1936-ban tudtuk meg, hogy Sipos összetűzésbe került Barnussal Pittsburghben. Sipos egyfajta szövetség nevében, mint lelkész látogatta a magyar református templomokat, ahol a vad magyar nacionalizmus szellemében prédikált, nyilvánvalóan szemben állva Barnusssal (és sokan másokkal), aki mindig azt tanította, hogy ez a mi új otthonunk és először is amerikaiak vagyunk. Egy idő múlva Sipos tiszteletest hazaküldték Magyarországra, és mit hoz a sors, a tanárom lett a gimnáziumban. A baj tisztán meglátszik az iskolai jegyeimben, 1935-ben csak alig engedett át hittanból (az összes többől színtiszta jeles voltam).

Az 1935 őszi félévben, az utolsó gimnáziumi évem elején, nem volt problémám Sipossal. Nem nagyon értem, miért, mivel a politikai helyzet romlóban volt a növekvő német befolyás miatt. Talán valami általam nem ismert nyomás volt Siposon. Akárhogy is, hittan osztályzatom egyet javult ebben az évben. Más szempontból 1935 vége, 1936 eleje eléggé viharos volt számomra. Zsidóellenes aktivitás volt még az iskolában is. Az osztályunkban csak három zsidó volt. Egyikük, egy sovány testalkatú, nagyon tehetséges fiú közeli barátom volt. (50 évvel később, 1986-ban Budapestre tett látogatásom alatt tudtam meg, hogy mindhárman eltűntek 1942-45 között). Az egyik nap, amikor beértem az osztályba, a fiúk közül néhányan fenyegetően csoportosultak hármójuk ellen. Én ekkor egy eléggé szenvedélyes beszédet mondtam a az igazságtalanságról és arra buzdítottam őket, hogy velem verekedjenek, ha akarnak. Sosem gondoltam, hogy ezt az incidenst később Sipos mint az én ateizmusom, kommunista voltom, zsidóbérencségem, és magyar örökségem árulásának bizonyítékaként fogja felhozni az osztályban. Láthatóan ez az incidens vont maga után egy sor eseményt. Azt nem tudom, mi történt az iskola igazgatói irodában. Végül apámat behívatták, és mint fentebb említettem, megvádoltak azzal, hogy ateista, kommunista, magyar ellenes (ezzel német ellenes) agitátor vagyok. Apám rámutatott, hogy ezek egyikének sincs bizonyítéka, és mit kívánnak csinálni egy színtiszta jeles diákkal. Az iskola vezetése felkészült erre. Mivel agitátornak tartottak, magatartásból megbuktattak. Az akkori magyar rendszerben ez komoly dolog volt. Ha valaki magatartásból megbukott, nem mehetett egyetemre. Apámnak nem volt más választása, mint kivenni engem a gimnáziumból és hogy nekem magántanulóként kell érettségizni szeptemberben. Ebben az esetben nem kapok értékelést magatartásból. Ezt az egyezséget elfogadták, amint az később kiderült. Így 1936 április 30-án kiléptem az iskolából.

Két kérdés maradt. Az első, hogy ilyen múlttal felvesznek-e az egyetemre? A Műszaki Egyetem rektora abban az időben anyám másod unokatestvére volt és apám is jól ismerte. Meglátogattuk őt és igent mondott, hogy bizonyára fel tud venni, de figyelmeztetett, semmi garanciát nem tud vállalni arra, hogy nem leszek megverve, és az egyetem elhagyására kényszerítve. Ilyen volt a politikai klíma Budapesten 1936-ban! Erősen javasolta, hogy menjek külföldre a felsőbb tanulmányaimhoz. A második kérdés az érettségimmel volt kapcsolatos. Sipos megbuktathat-e engem egy magán vizsgán hittanból és így megakadályozhatja-e az egyetemi tanulmányaimat? Nem akartuk, hogy lezárhassa az egyetem kapuját előttem, habár komolyan vettük a külföldi tanulás lehetőségét is. Tudom, hogy Barnus (aki akkor püspöknek megfelelő tisztséget viselt a Magyar Református Egyházban az USA-ban) kapcsolatban volt a hazai egyházi vezetőkkel Sipos miatt. A végeredmény az lett, hogy a református egyház egy másik képviselőjénél vizsgáztam hittanból. Ő azt javasolta, hogy sétáljunk egyet, beszélgessünk a jövőre vonatkozó terveimről, és ne gondoljak rossz szívvel az egyházra. Aztán egy hittan kitűnőt küldött a vizsgabizottságnak.

Az amerikai család jött segítségemre, nagy mértékben Cica mellettem való agitációjának köszönhetően. Ő még a magyarországi útjáról ismert engem és biztosíthatta a családot, hogy tehetséges vagyok. Manetet mát felvették a MIT-re és ő megalapozta a felvételimet. Az 1935-ös iskolai eredményeim alapján vizsga nélkül felvettek. A valaha velem történt legjobb döntés volt, hogy az USA-ban tanuljak.

Így a magyar érettségi jelentősége csökkent, de több okból is fontos volt megszerezni. Például, ha a magyar hadseregbe kényszerítenének a gimnáziumi érettségi automatikusan tiszti rangot jelentett volna. (biztos ez? én úgy tudom, hogy csak az egyetemi végzettség) A nyár egy részét Ausztriában töltöttem német tudásomat fejlesztendő és a szeptemberi vizsgákra készültem. Átmentem a vizsgákon, de történelemből, németből, fizikából és matematikából éppen csak. Csupán a fiatal francia tanár nem hagyta magát megfélemlíteni és adott kitűnőt. Ahogy azt később másodkézből megtudtam, az volt a megjegyzése, hogy elvetették a sulykot egy kitűnő tanulóval.

Érthetően jó okaim voltak, hogy távozzak Magyarországról. Úgy találtam, hogy az USA nekem való ország alapvető szabadságával és nyitottságával. Hamarosan az én országommá vált, boldog és büszke amerikai lettem. A magyar emlékek háttérbe halványultak. Az 1986-os utam sok mindenre emlékeztetett és úgy gondoltam, érdemes leírni ezeket az eseményeket, mint ahogy már leírtam 1939 nyaráról is. Hozzá kell tennem, hogy bizonyos keserűséggel gondolok az 1930-as évek Magyarországára, melynek politikai és szociális helyzetét nagyban befolyásolt a fasizmus. Az emberek féltek ettől a csoporttól, senkinek nem volt mersze, hogy nyíltan megvédjen. Annyira féltek, annyira gyávák lettek, sokan bigott antiszemiták, hogy engem az osztályom árulójának tartottak. Magyarország drágán megfizetett a politikai bajokért. 1986-ban, 50 évvel a gimnáziumi érettségim után, az osztálytársaimnak csak harmada élt Magyarországon, harmada külföldön élt és harmada meghalt.

A new yorki utam alatt csak egy kis izgalom volt. Külföldi valutát Magyarországon csak a fekete piacon lehetett venni, és kicsempészni. Háromszáz dollár volt a zsebemben a határon, ha megvizsgáltak volna, sok évet töltöttem volna börtönben. Vonattal mentem Londonba, ahol Gee – aki épp apjáéknál volt – várt a pályaudvaron. Pár napot töltöttem Londonban, felfrissítve ismeretségemet Zeddel, Paulal és Sárival. Southamptonban szálltam fel az Európára, 1936 késő szeptemberében értem New Yorkba, és rögtön Bostonba utaztam. Cica Piri és Manet vártak a pályaudvaron és emlékszem, még aznap délután beiratkoztam a MIT-re.

1939 Nyara

Az 1938-39-es egyetemi évet Londonban töltöttem. 1939 májusában újra folyamodtam az amerikai diák vízumért, hogy befejezzem a Carnegie Tech utolsó évét. Az USA londoni követségén azt mondták, hogy megkaphatom, ha egy évig érvényes útlevelet mutatok be. Itt kezdődtek a bajok. A londoni magyar nagykövetség nem újította meg az útlevelemet. Azt mondták, hogy hadköteles korban vagyok és csak Budapesten lehet kérvényezni a megújítást. Nem volt apelláta ez ellen, vissza kellett mennem Budapestre.

1939 június 27-én érkeztem Budapestre. Rögtön az amerikai konzulátusra mentem, ahol kérvényeztem az amerikai diák vízumomat. Megnyugtattak, hogy garantálják, amint bemutatok egy érvényes útlevelet. Azonnal elkezdtem az útlevelem megújítását is. Mivel hadköteles korban voltam, a kérvénynek a Hadügyminisztériumon keresztül kellett mennie. Nem csak hadköteles voltam, de július folyamán be behívót kaptam a Magyar Királyi tartalékseregbe. Késő júliusra nyilvánvalóvá vált, hogy a kérvényem elakadt valahol a Hadügymisztériumban, és semmire sem jutottam azzal a próbálkozásommal, hogy vissza jussak az USA-ba.

Ezen a ponton apám elhatározta, hogy kell találnunk valakit, aki lendíthet az ügyemen. Az ő kifejezésével élve “Elő kell ásnunk egy tábornokot”. Szerencsére anyám húga, Lenke, Herédy László mamája a néhai férjén keresztül ismert egy tábornokot a Hadügyminisztériumban. (Nem emlékszem a nevére, L.A. Herédy szerint Rácz Jenő.) Augusztus első hetében kaptunk időpontot a tábornokhoz. Emlékszem, reggel 9-kor találkoztunk, elmondtam neki, hogy vissza szándékozom menni az USA-ba, hogy befejezzem műszaki tanulmányaimat. Úgy láttam, mintha kacsintott volna a szemével, amikor meg akart bizonyosodni róla, hogy egy évi külföld után visszatérek Magyarországra. Megerősítettem, hogy ez a szándékom. Ezen a ponton behozatta a kérelmemet, majd azzzal, és engem kézen fogva, elindultunk körbe az irodákban. Elmagyarázta, hogy számos aláírásra van szükség, hogy a petícióm elintéződjön (emlékeim szerint ez 8 volt). Irodáról irodára vitt engem, ahol a tábornokokhoz intézett beszédének lényege a következő volt:

“János! Itt van a család egy fiatal barátja, egy kitűnő régi családból származó fiatalember, aki idáig mérnöknek tanult az USA-ban. Nagyon szeretné befejezni a tanulmányait, ami még egy évbe telik a híres Carnagie Institute of Technology-n. Egy jól képzett, angolul folyékonyan beszélő fiatal ember hatalmas segítség lenne Magyarországnak a következő években. Aláírnád a beadványát, hogy elhagyhassa az országot? Köszönöm, János!”

Támogatóm rövid kampánya eredményes volt. Régi magyar útlevelem szerint az egy évre szóló megújítás 1939. augusztus 16-án történt meg.. Ugyanazon a napon megkaptam az USA diák vízumomat és az átutazó vízumokat Belgiumba és Angliába.

Az útitervem a következő volt. Apám magyar pénzben fizethette az utat Angliába Németországon keresztül, és az átkelést New Yorkba egy Nord-Deutscher Loyd hajón. A Bremen-t választottuk, ami szeptember 2-án futna ki Southamptonból . Azt terveztem, hogy augusztus végén elindulok Budapestről és pár napot Londonban töltök, mielőtt felszállok a Bremen-re. Az Atlanti-óceánon át közlekedő óceánjáró jegye, valamint a másodosztályú vonatjegy Németországon, Belgiumon Ostendén és Doveren át fel Londonig a kezemben volt.

Augustus közepén a hírek Európában baljóslatúak voltak, de legtöbben nem hitték, hogy a háború elkerülhetetlen. Családtagokat és barátokat látogattam, teniszeztem és Piaggio Differenciál egyenleteit olvasgattam.

Augusztus 25. reggelén a család egy barátja (emlékeim szerint valaki a rendőri vezetésből) riasztotta apámat, jobb ha azonnal indulok, mert a magyar határt nagy valószínűséggel még az éjjel lezárhatják. Rövid családi tanácskozás után a vonatjegyemet Zürichre (Svájc) szólóra változtattuk, mert Németország nyugati részén átutazni lehetetlenné válhatott. Arra az esetre, ha nem lenne probléma, vettünk egy jegyet Zürich Ostende útvonalra Németországon át, mert ezt lehetett magyar pénzzel fizetni. Magyarországról három angol fontot vihettem ki, mint kemény valutát. Zsebemben a három fonttal, augusztus 25-én elindultam Budapestről, úgy esete 8 felé léptem át a határt. Átutaztam Ausztrián – akkor Németország része volt – és augusztus 26. dél körül nagy megkönnyebbüléssel lélegeztem fel, amikor beléptem Svájcba.

Zürichben egy aranyos kis szállodába mentem az állomás közelében lévő kis téren. Elmagyaráztam a menedzsernek (tulajdonosnak?) hogy Angliába próbálok eljutni, a nagybátyámnak táviratozok Londonba pénzért, és hogy csak egy fontom van. A két fontot a bécsi közlekedésre és a vonaton való étkezésre használtam el. A svájci menedzser meghazudtolta a svájciak „pénzsóvár” reputációját. Azt mondta, ne aggódjak, a pénzem meg fog jönni, addig meg adnak szállást és élelmet. A következő reggelre – augusztus 27. reggelére – tisztán látszott, hogy nem tudok Németországon keresztül Angliába jutni, mert a polgári vonatok jó részét leállították Németországban. Valahogy keresztül kellett mennem Franciaországon. A Németországra szóló vonatjegyem használhatatlan volt. Pál nagybátyám küldött 50 dollárt, amit svájci frankban fizettek ki. Ez elég volt a zürichi költségeimre, és a vonatjegyre Zürichből Franciaországon keresztül Brüsszelbe. Másnap reggelig nem tudtam mit csinálni, amikor is augusztus 28. reggelén a francia konzulátusnál kérvényeztem átutazó vízumot. A francia konzul nem beszélt angolul és az én francia tudásom nem volt elég egy ilyen tárgyaláshoz, így a dolog németül zajlott, ami egész normális Svájc németül beszélő részén.

A konzul nagyon szimpatikus volt, végignézte az összes dokumentumomat. Az mondta, meg fogja próbálni, hogy átutazhassak Franciaországon, de nem mehetek Párizson keresztül. Meséltem neki Párizs szeretetemről, de hát ha nem megy, nem megy. Némi további társalgás után adott egy Sans Arret (megállás nélküli) vízumot egyszeri belépéssel augusztus 28-tól 31-ig, Bázeltől Brüsszelig Franciaországon át. Azonnal megvettem a szükséges vonatjegyet és augusztus 28-án este elhagytam Zürichet. Ez az eset és a francia engedély azóta is rejtély maradt számomra, mert a vonat pont a Francia Maginot vonal mentén haladt. Talán a hadiforgalom ebben az időben olyan volt, hogy ez volt a legkevésbé problémás út egy külföldi számára.

Az út Franciaországon keresztül a legkevésbé sem volt kellemes. Egész éjjel tartott, gyakori hosszú megállásokkal, amikor katonák vizsgálták át a vonatot, amibe beletartozott az ülések alatti tér bajonettel való szurkálása. Minden alkalommal figyelmeztettek, hogy a vízumom san arret és jobb ha nem próbálok meg leszállni a vonatról. Nem is szálltam le.

Belgium nyugodt volt és a belgák nem csináltak nagy ügyet az átutazóvízumomból. Ebédidőben érkeztem Ostendébe és délután 1-kor indult a csatornán átkelő hajó. Az beszélték a hajón, hogy ezt a szolgáltatást le fogják állítani, mert a háború elkerülhetetlen. Így érkeztem ismét Angliába augusztus 29-én délután. Doverben majdnem katasztrófa történt. A határőr közölte velem, hogy a tranzit vízumokat leállították. De nem tudott mást tenni, mint korlátolt időre beengedni Angliába. Megkérte ( te szent ég, kérte!!), hogy hetente jelentkezzek a Főkapitányságon a Bond Streeten. Nem hitte, hogy szeptember 2-án (a Bremen indulási dátuma) el tudom hagyni Angliát és meghosszabbította a vízumomat egy hónappal (augusztus 16-tól szeptember 16-ig), és biztosított afelől, hogy ha szükséges, további hosszabbítást kapok. Ezután tovább utaztam a Pállal közös lakásunkhoz a Muswell Hillre.

Pál a Zed családjánál volt Oxford közelében (Corinne kb. 1 éves volt) de a következő nap, augusztus 30-án, visszajött Londonba. Megbeszéltük a terveimet, amiket teljesen meg kellett újítani, mert a Bremen New Yorkban ragadt (és később Oroszországba ment), és így nyilvánvalóan nem hajózott Angliából New Yorkba. Gyanítottam, hogy az Atlanti átkelő jegyem használhatatlan. (Apám végül is visszakapta az árát.) A havi 50 dollárom az USÁból megjött, de ez nyilvánvalóan nem volt elég a New Yorkba való átkelésre. Emlékeim szerint táviratoztunk Lajosnak Bostonba újabb 50 dollárért és Pál is utánanézett valami összegnek, amire pillanatnyilag nem volt szüksége. Még volt némi maradék svájci pénzem, amin volt valmi haszon, mivel a fontot 20 %-kal leértékelték, mióta elhagytam Zürichet. A Cooknál érdeklődtem a New Yorkba való átkelésről. Közölték velem, hogy az amerikai hajók az amerikai állampolgároknak vannak fenntartva, de azonnal felvesznek engem a nem amerikaiak listájára. Nem tudták megmondani, mikor lesz hely, és ha szólnak, egy nap alatt készen kell lennem készpénzzel fizetni az átkelést.

Pál azt mondta, hogy sok időt kell töltenie Zedékkel, amíg az egyetem nem kezdődik, de telefonon kapcsolatban maradunk. Azt is mondta, hogy Sári elutazott New Yorkba a nyáron és a maga részéről már nem tekinti feleségének. Nem hiszem, hogy érdekelte. Szeptember 1-jén a háború hivatalosan is elkezdődött. Minden helyi rendőrségen gázmaszkokat osztogattak. Az első légiriadót átaludtam; mint kiderült, fals riadó volt. Bejelentkeztem a rendőrségen a Bond Streeten és vártam a fejleményeket.

Számomra a háború még nem volt realitás. Még mindig elég európai voltam ahhoz, pláne egy nagyon európai nyár után Londonban, hogy higgyek abban, az őrület ismét uralkodhat. Harcosan Hitler ellenes voltam (végül is, 1936-ban az általános beállítottságom miatt kellett elhagynom Magyarországot – de ez egy másik történet), és elég szerencsés voltam, hogy kijutottam Magyarországról. Egyáltalán nem volt indíttatásom a németek oldalán harcolni, mivel egyet kellett értenem azzal, hogy Hitlert meg kell semmisíteni. Európa sorsa iránt és a várható öldöklés, pusztulás miatt nagyon lehangolt voltam. Ugyanakkor eléggé amerikai voltam már, hogy kétségbe esetten vissza akartam jutni az USÁ-ba, hogy folytathassam tanulmányaimat. Mellesleg Natasa is azt sürgette, mondván, hogy sokkal jobb jövőm lesz az USÁ-ban mint Angliában. (Kapcsolatom Natasával és szunnyadó kapcsolatom Manettel külön fejezetet érdemel). Pál is sürgette az USÁ-ba való visszatérésemet, annak ellenére, hogy egész biztos volt abban, Angliában maradva nem internálnának, folytathatnám a tanulmányaimat, és dolgozhatnék is. Ő maga határozottan Angliában akart maradni, úgy érezte, ez az ő és unokái igazi otthona (Sári sürgette, hogy menjen át New Yorkba).

Pénzügyi problémáimra kissé homályosan emlékszem. Talán Lajos távirattal küldött még 50 dollárt, és Pál elintézett egy kis kölcsönt. Akárhogyan is, csak 100 dollárom volt kézben, amikor a Cooktól hívtak, hogy van üresedés másnap (szeptember 8-án) 140 dollárért. Mivel kevesebb mint egy nap alatt sehogy sem tudtam összeszedni a szükséges pénzt, ezt le kellett mondanom. A szerencsém most is velem volt! Pár nap múlva kiderült, hogy az Athenea, amivel utaztam volna, Írország után elsűlyedt, elég sok emberveszteséggel.

Újabb hívást kaptam szeptember 13-án, átkelési lehetőség szeptember 14-én 125 dollárért. Berohantam a Cookhoz, hogy befizessem, és maradt 15 dollárom. Mindössze azt mondták, hogy a hajó (neve azonosítatlan) Amerikába megy (dél vagy észak, nem tudható), érkezési és indulási kikötő azonosítatlan. Veszem vagy sem! Vettem. Az utazás szeptember 14-én 10 órakor a Waterloo állomáson indul, jelezve, hogy Southampton a indulási kikötő. Pál feljött Londonba délutánra. Natasa ott maradt éjszakára és kikísért az állomásra. 5 dollárral a zsebemben felszálltam a vonatra és délben beszálltam a Mauritániára Southamptonban: irány valahová nyugati féltekén.

A Mauritánia gyors hajó volt és védőkíséret nélkül ment. Semmi zene, teljes sötétség éjszaka és gyors cikk-cakkok éjjel és nappal. Az út jelentéktelen részeit elfelejtettem, de emlékszem, hogy négyen voltunk a kabinban a turista osztályon, visszatérő diákoktól a szabadfoglalkozásúakon át az üzletemberig. A második napon kezdődött a kártyázás, és azonnal egy póker játékba keveredtem az 5 dollárommal. Talán az út közepén voltunk, amikor három fiatalember jött le az első osztályról, hogy csatlakozhatnának-e a játékhoz. Azt mondták, fent borzasztóan unalmas. Köztük és köztünk nagyobb tétre menő játék kezdődött (nekem ekkor kb. 10 dollárom volt). Elég szerencsés és talán elég ügyes is voltam a többiekhez képest, így az estét 80 dollárral fejeztem be. Mint kiderült, az első osztályról ékezettek közül a legnagyobb vesztes neve John F. Kennedy volt. Ő és a barátai eléggé rosszul játszottak és a elveszett pénz nem sokat jelentett számukra. J.F.K jóképű és barátságos fiatalember volt (nálam 6 hónappal idősebb), Angliából utazott vissza az USA-ba (valamit a követségen dolgozott a nyáron Joseph P.-nek). Ez volt az egyetlen jelentős játék az út alatt. További pókert is játszottam jelentéktelen pénzügyi változással. Emlékszem, borravalót adtam az utaskísérőnek és 75 dollárral szálltam le New Yorkban.

Eléggé Északon kellett mennünk, mert jó néhány jéghegyet láttunk. Ekkor már meglehetősen biztosak voltunk abban, hogy vagy Kanadában vagy az USA-ban kötünk ki. Szeptember 20-án érkeztünk meg New Yorkba, és késő délután már lent is voltunk a hajóról. A 75 dollár nagyon jól szolgált, mert a határellenőrzésen fel kellett mutatnom 25 dollárt. Ezen felül elég pénzem volt ahhoz, hogy tovább utazzak Pittsburgbe ahelyett, hogy telefonáltam vagy táviratoztam volna Lajosnak pénzért. Épp csak egy hónapja hagytam el Budapestet és New York nagyon jól nézett ki.

Szeptember 20. éjszakáját egy, a Carnegie Tech-ről ismert fiatalember szüleinek lakásán töltöttem (ő 1939-ben végzős volt és munkát keresett; bár emlékeznék a nevére!). A következő nap megkerestem Sárit, aki egy nagyon gazdag angol nővel lakott egy lakásban. Mindent tudni akart az angliai családról és még reménykedett, hogy meggyőzi Pált, hogy jöjjön át az USA-ba. Ő nem kívánt visszamenni. Délután a barátommal együtt megnéztük a Világkiállítást, és ő estére meghívott egy politikai gyűlésre. Mint kiderült, kommunista gyűlés volt. (Az apja hirdetésekből gazdagodott meg!?), ahol valamit mondtam arról, hogy Anglia tartja a civilizáció bástyáját és eléggé elítéltek, hogy kapitalista háborús uszítókat támogatok. Ez persze a becstelen Hitler-Sztálin paktum idején volt, de kiváncsi lennék, vajon mi történt a kis találkozó rövidlátó, elkábított becsapottjaival. Szeptember 22-én továbbmentem Pittsburgbe, a Carnagie Tech-re.